A szociális segítségnyújtás teológiai alapjai

 
1 Tim. 5.1-16.

¹Idősebb férfit ne dorgálj meg, hanem intsd mint apádat, a fiatalabbakat pedig mint öcsédet, ²az idősebb asszonyokat mint anyádat, a fiatalabbakat mint húgodat: teljes tisztasággal.

³Az özvegyasszonyokat, akik valóban özvegyek, tiszteld. ⁴Ha pedig egy özvegyasszonynak gyermekei vagy unokái vannak, ezek tanulják meg, hogy elsősorban a saját házuk népét becsüljék meg, és hálájukat szüleik iránt róják le, mert ez kedves az Istennek. ⁵A valóban özvegy és magára maradt asszony pedig Istenben reménykedik, és kitart a könyörgésben és imádkozásban éjjel és nappal. ⁶A kicsapongó pedig már életében halott. ⁷Ezekről a dolgokról is rendelkezzél, hogy feddhetetlenek legyenek.

 

⁸Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél.

⁹Az özvegyasszonyok közé csak olyat szabad bejegyezni, aki nem fiatalabb hatvan évesnél, aki egy férfi felesége volt, ¹⁰aki mellett jó cselekedetei tanúskodnak, ha gyermekeket nevelt fel, ha vendégszerető volt, ha a szentek lábát megmosta, ha nyomorultakon segített, ha mindenféle jó cselekedetre kész volt.

¹¹A fiatalabb özvegyeket pedig ne jegyezd be, mert ha Krisztus ellenére feltámad bennük a vágy, férjhez akarnak menni. ¹²Ezek ítéletet vonnak magukra, mert előző fogadalmukat megszegték. ¹³Egyszersmind semmittevők is, akik megszokják, hogy házról házra járjanak; de nemcsak semmittevők, hanem fecsegők is, a más dolgába avatkoznak, és olyanokat beszélnek, amilyeneket nem kellene.

¹⁴Azt akarom tehát, hogy a fiatalabb özvegyek menjenek férjhez, szüljenek gyermekeket, vezessenek háztartást, és ne adjanak semmi alkalmat az ellenségnek a gyalázkodásra. ¹⁵Mert egyesek már a Sátánhoz hajlottak.

¹⁶Ha egy hívő asszonynak özvegyasszony hozzátartozói vannak, segítse őket, ne terheljék a gyülekezetet, hogy az a valóban özvegyeket segíthesse.

Megkésve bár, de folytatódik az 1. Timóteus áttanulmányozása. Ebben a részben nincs nagy teológiai fejtegetés, bonyolult körmondatok vagy sok jelentésű igék. Itt nem az üdvösséghez vezető útról vagy éppen a tévtanok veszélyeiről van szó, melyek amúgy központi helyet kaptak a levélben.

A szociális segítségnyújtás „miértjéről” és „mikéntjéről” van szó javarészt, mely a gyakorlati tanácsok mellett lefekteti ennek a szolgálati területnek az elméleti alapjait is.

Viszont minden, ami itt az 1. Tim. 5-ben szerepel, az előző 4 fejezetre épül és ebből a kontextusból kiragadva egyszerűen „nem működik”. Azok a szervezetek, akár gyülekezetek, akik a szociális, diakóniai, karitatív tevékenységek köré szerveződnek és teszik mindezt az Evangélium, azaz a keresztyén tanítás háttérbe szorításával, sajnos célt tévesztettek. 

                                             

Egy pár kiemelt gondolat az 1. Tim. 1-4-ből:

• Pál apostol Isten üzenetét hitelesen közvetíti – nem a saját gondolatait írja le, Jézus Krisztus apostola (küldöttje)
• A keresztyén igehirdetőknek két fontos feladatuk van: hirdetni az igazságot és rámutatni a hamis tanításra, a hazugságokra
• Jézus az egyedüli út az üdvösségre
• Isten háza, családja a keresztyén gyülekezet
• Férfiak és nők szerepei Isten terve szerint
• A keresztyén vezetőkről, gyülekezet vezetésről és építésről
• A törvényeskedés az őszinte istenfélelemmel szemben

Hogy ne maradjon le az eleje se (mert ugye itt még nem rögtön a szoc. segítségről van szó), nézzük az 1-2. verseket is, mint bevezetést:

„¹Idősebb férfit ne dorgálj meg, hanem intsd mint apádat, a fiatalabbakat pedig mint öcsédet, ²az idősebb asszonyokat mint anyádat, a fiatalabbakat mint húgodat: teljes tisztasággal.”

                                           

Ismét, ahogy az az eddigi fejezetekben is előfordult, a gyülekezeti közösségre Pál családként utal. Akárcsak apák fiaikhoz, idősebb testvérek fiatalabb testvérekhez, úgy viszonyulhatunk mi is egymáshoz Krisztusban. Ez azért nem semmi. Nincs még egy ilyen közösség a világon, ahol minden kulturális, nyelvi, anyagi, szociális háttértől és kortól függetlenül láthatjuk egy másik testvér szemében azt a bizonyos csillogást, ami csak családtagok között szokott lenni: „te is keresztyén vagy? Akkor minket valami egészen különleges köt össze!”

Ugyanakkor a család nem csak ajándék, hanem kihívás is. Egy családban vannak problémák, sőt, sokszor a legközelebb állókkal vívjuk a legkeményebb harcokat. Családban élni kötelességekkel is jár, nem csak jogokkal. Isten kiválasztott módja a vele való közösségre a gyülekezet, ahol mindenféle emberrel közösségben lehetünk (kell lennünk), hiszen egymást nem kevesebb, mint családtagként ajándékba kapjuk. Vannak, akik felé mi szolgálunk és vannak, akik nekünk szolgálnak. Vannak, akikkel súrlódásaink vannak és vannak, akikkel nagyon bizalmas kapcsolatra tehetünk szert. A különbségek, problémák és nehézségek ellenére viszont ez a családunk, ahova megtérésünk pillanatában „bele születhettünk” és így teljes jogú családtagokká válhattunk.

A másik fontos dolog, amit látunk ebben a pár versben, hogy Pál apostol inti Timóteust, hogy mindenkihez a megfelelő módon szóljon, viszonyuljon. Ne lépje át azt a bizonyos határt a nőknél (kedvesség-flörtölés) és ne legyen tiszteletlen az idősebbekkel szemben sem, még ha van is olyan, amit ő jobban, helyesebben tud mint ők. Mert Isten előtt ez kedves.

És amellett, hogy ez így van rendjén, milyen komoly missziói vagy akár pedagógiai alapelvet fogalmaz meg Pál: máshogy kell szólni az idősekhez és máshogy a fiatalokhoz. A tiszteleten felül szerintem itt még sokkal többről van szó. Figyelembe veszem, tudatosítom magamban, hogy kikről van szó, hogy kiknek szeretném az üzenetet átadni és kellő odafigyeléssel, a hallgatóság számára legmegfelelőbb módon mondom el a mondanivalóimat, ahelyett, hogy csak úgy odalökném. Egy idős ember is, de talán még inkább egy gyermek vagy tizenéves rögtön megérzi, hogy mennyire akarnak vele időt tölteni, már a használt szavak, a testhelyzet, a kinézet és persze a szemek mindent elárulnak: érdeklem-e én őt igazán, vagy csak ide jött prédikálni „hivatalból"? Pál apostol arra biztat, hogy legyünk tisztába azzal, hogy kikkel beszélünk, mert nem kis súlya van az üzenetnek, amit át kell adnunk és igenis sok múlhat rajta, hogy hogyan tesszük ezt.

Bocsi

(Keresztyén dal)

Ref.:

Szeretem, hogy ugyanaz az Atyánk;
Szeretem, hogy ugyanaz a Hazánk;
Tetszik, mikor arcát láthatom két szemedben.

Szeretem, hogy ugyanaz a hitünk;
Szeretem, mikor összeforr a szívünk;
S trónja elé állhatunk, dicséretben.

Vsz.: (rap)
Bocsi, hogy olyan sokszor bántottalak,
Amikor nem hallottad, a hátad mögött átkoztalak;
Aztán, szemedbe néztem, azt mondtam: Áldjon meg az Úr!
Szégyellem az egészet, és bánom piszkosul.

Aztán, rájöttem, a Vér miatt a testvéred lettem,
és egy hajóban evezünk már, te és én, mi ketten;
Figyi, meg kell, hogy találjuk a közös nevezőt,
Gyere, gyűrjük fel az ingujjat, húzzuk az evezőt!

                                                    

Innen viszont nem megyek versről versre, mégis remélem minden fontos pontot érintek, aztán lehet a kommentekben versenként is elemezni.

Azt látjuk a Bibliában és azon belül is Jézusban, akiben Isten teljes kijelentést tesz magáról és akaratáról, hogy a szegényeken, rászorulókon, gyengéken, gyámoltalanokon, a perifériára sodródottakon és a kiközösítetteken való segítés az evangéliumi életvezetés egyik alapvető eleme. Isten maga is olyan, aki ad, aki megvédi a gyengét, aki felsegíti az elesettet és ezt Jézus viselkedése is példázza, ahogy radikális, cselekvő szeretete eléri, megszólítja és felsegíti a legreménytelenebb bűnöst is, még ha az az akkori társadalmi normák teljes figyelmen kívül hagyásával járt is.

Ez az igeszakasz azért nagyon hasznos, mert rámutat, hogy ez egy fontos terület, erről beszélni kell és folyton napirenden kell lennie ennek is a gyülekezetben az igehirdetés mellett. Amellett viszont, hogy a gyülekezet végzi, fontos, hogy mi magunk is személyes üggyé tegyük ezt. Találkozok „elit keresztyénekkel”, akik csak távolról ismerik a rászorulók megsegítésének fogalmát. Lehet, hogy nagyon áldott szolgálatot végeznek, de a közvetlen környezetükben szenvedőt nem veszik észre. Amúgy ez is, mint ahogy sok minden más, amit teszünk – megtérésünk előtt és után is – szorosan kötődik ahhoz a mintához, amit otthonról hozunk. Lehet, hogy valaki nem hívő családban nőtt fel, de „nagyobb a szíve” és sokkal készségesebb a segítségnyújtásban. Mások viszont az „ideális” keresztyén családi háttér ellenére azt tapasztalják, hogy egyszerűen hiányzik belőlük az az érzék, ami a rászorulók segítéséhez kell. Mindkét esetben fontos, hogy növekedjünk ebben, hiszen ha Jézusnak és Pál apostoléknak fontos volt, akkor nekünk is szívüggyé kell, hogy váljon. (Persze az ilyen változásokhoz idő kell, nem egy egyszerű döntés az egész, de mégis ennyivel kezdődik.)

Alapelvek az adakozással, egymás megsegítésével kapcsolatban

Miért tegyük? (a motiváció kérdése)

Először is azért, mert Isten is ezt teszi. Ő ad. Már az ÓSZ-ben is azt látjuk, hogy Isten megvédi a kicsit, a szegényt, a gyengét és erre bátorítja népét is. Viszont Istent, mint adakozót, leginkább fiának a feláldozásában látjuk, amint Atya, odaadja értünk, elveszett rászorulókért fiát, hogy üdvözülhessünk. Az egész keresztyénség erre a kegyelmes tettre épül. Isten lehajol értünk, utánunk megy, Jézus még a poklot is megjárja, hogy övéi lehessünk. Ez a fajta hozzáállás alapjában véve meghatározta az első gyülekezeteket is. Rendkívüli módon reformálták át a társadalmat az évezredek során, amikor szervezett módon kezdtek el segíteni a rászorulóknak.

Ez fantasztikus módon segítette az evangélium terjedését is, ugyanis például amikor járvány volt egy faluban/városban, az emberek elköltöztek és magára hagyták a betegeket meghalni. A keresztyének viszont maradtak és gondoskodtak a betegekről, mert erről szólt a hitük, az evangéliumuk.

Egy keresztyén embernek az identitásába épül egyfajta készség a segítésre, az adakozásra, a törődésre, hiszen mi is megtapasztaltuk már, hogy mit jelent, ha a leggyengébb pillanatunkban Isten kegyelme felemel gyarló érdemeinktől és hibáinktól függetlenül felkarol és megsegít bennünket. Ez a helyes motiváció, mikor Isten felénk mutatott kegyelmére emlékszünk és ezt tettekre váltjuk mások felé.

Ki, kit segítsen?

Először is, ahogy az igerész is mutatja, a gyülekezetből kell kiindulni, először itt kell keresni a rászorulókat. Ez egy nagyon jellegzetes példa és valami oknál fogva, egy eléggé gyakran elkövetett hiba is, amikor nem a saját családtagjainkkal vagy gyülekezeti tagjainkkal kezdünk el törődni, hanem vadidegenekhez rohangálunk és mint valami szuperhős itt-ott, hébe-hóba megjelenünk ahelyett, hogy a saját környezetünkkel kezdenénk a megsegítést.

Ismerem-e a gyülekezetbe járó emberek szükségeit? Tudok-e a hívő nénik és bácsik gondjairól, bajairól? Vagy éppen az elvált szülők helyzetéről?

Félreértés ne essék, ez nem arra buzdít, hogy csak a mi kis belső körünkben mozogjunk és mindenki más gondjaitól tartózkodjunk. A gyülekezetnek ki kell mozdulnia. Nem rég hallottam egy lelkipásztorral készített interjúban, hogy nekünk, mint a tékozló fiút haza váróknak, elé kell szaladnunk az embereknek Isten igéjével, nem pedig a zárt közösségeinkben várakozni, hogy hátha betéved valaki. Tehát fontos a „kimenetel”, a magunkon való túlmutatás. Fontos ilyenkor a „címke” is, hogy kinek a nevében tesszük ezt. Hogy tudják az emberek, hogy nem a mi kis karitatív akciónk ez, hanem Isten szeretetének a munkája. Nagyon hasznos ilyenkor egy gyülekezeti logó vagy szlogen, amivel a rászorulók rendszeresen találkoznak. (egy kis reklám-pszichológia:)

Mit kell adnunk, biztosítanunk, mint gyülekezet?

Amellett, hogy biblikusan hirdetjük az igét, szükséges, hogy a gyülekezeti közösségünkben élők alapvető szükségleteire is odafigyeljünk - itt is elsősorban a gyülekezeti tagokról van szó, nem azokról, akik megjelennek a gyülekezetben, hanem akik részt vesznek a gyülekezet életében.

Ez nem jelenti, hogy mindig mindent állandó jelleggel nekünk kell biztosítani, ugyanis ezzel rászoktatni az embereket, hogy hosszú távon ebből éljenek. Ha segítünk is valakinek, azt a gyülekezet nevében, átgondolt döntés alapján kell tennünk. Nem mp3 lejátszókat vagy wellness bérleteket kell osztogatnunk, hanem az alapvető szükségletekre odafigyelni (lakhely, ruha, élelmiszer, stb), és azt a közös célt kitűzni, hogy a rászorultak mindent megtegyenek annak érdekében, hogy kijussanak a rászorultság helyzetéből.

Fontos, hogy bölcs döntések szülessenek, hogy kinek, mit adunk. Erre tökéletes egy hívő nőkből és férfiakból álló szociális/diakóniai bizottság, akik évente egy fix összegről gondoskodnak és egy megfelelő szűrő segítségével segítenek azokon az embereken és úgy, ahogy az a legideálisabb.

A szolgálatra bátorítás, nevelés a megsegítettek körében szintén egy nagyon fontos cél és egyben eszköz is. Az a megalázó helyzet, amibe a rászorulók kerülnek, remek kiindulópont is lehet egyben a mások felé való szolgálat megkezdésére. Ez segít a kiszolgáltatottság helyzetén is, hisz lehetőséget ad és rávilágít, hogy ő is tud segíteni másokon, adni és hasznos lenni. Őt is, az ő segítségét is értékelik. Látjuk az igerészben is, hogy a „listás özvegyek” is például, akik a gyülekezet szeretetéből élnek, olyan asszonyok, akik egész életükkel szolgálnak, nem pedig semmittevő kéregetők.

Mi van, ha engem szemel ki a testvérek jótékonysága?

Vannak, akiknek nem jelent gondot, ha kapnak valamit, másoknak viszont a feléjük irányuló szívesség teljesen ismeretlen fogalom. Ez általában a neveltetésünkkel van összefüggésben. Van, aki látta a szüleit, ahogy adakoznak és azt is, amikor a szorult helyzetben örömmel elfogadták a segítséget. Van, aki viszont adakozó, szívesen segítő szülőkkel nőtt fel, akik kimondva vagy kimondatlanul arra tanították, hogy ha valaki segítségre szorul, akkor valamit nagyon elszúrt, ergo ha elfogadjuk a segítséget, mi magunk is csődtömeggé válunk.

Ez az egész kérdéskör a büszkeséggel kapcsolatos. Hogy mennyire szívesen megyek ki levest osztani a hajléktalanoknak is egy fontos kérdés és egy csodálatos szolgálat, de hogy mennyire engedem én, hogy nekem segítsenek, hogy én legyek a gyenge, hogy én legyek a rászoruló, ez büszkeség kérdése. Én ezt elég ironikus helyzetben élhettem meg, mikor is egy alapítvány kuratóriumába választottak, ahol nagy lendülettel kezdtük el kidolgozni, hogy milyen módon segíthetünk. Egyik napról a másikra viszont egészségügyi okokból olyan családi helyzetbe kerültünk, hogy mi szorultunk rá a segítségre. És azon vettem észre magam, hogy jönnek a telefonok, emailek, felajánlások, hogy ki mikor jöjjön, segítsen, főzzön nekünk és ekkor találkoztam azzal a megalázó érzéssel, hogy én és a családom rászorulunk. Nem én vagyok az, aki az alapítványunk nevében megy és viszi a segítséget és megoldja a problémákat, hanem én vagyok az, akinek problémája van és aki a közösség segítségére szorul. És rájöttem, hogy ez egy jó dolog. Nehéz volt, még talán most is az lenne, megtalálni a szavakat, hogy mit mondjon az ember, amikor kap valamit: „hát, köszönöm” - hangzott talán a leggyakrabban. Megtapasztalhattam mit jelent ebben a helyzetben lenni és nagyon hálás vagyok ezért.

A segítségadásnak van egy nagyon pozitív mellékhatása: összehozza az embereket. Amikor történik valami rossz, akkor a közösség egyszerre próbál segíteni a problémán és csodálatos együttműködést eredményez. Ha viszont ezt az ember visszautasítja, mondjuk pont egy keresztyén vezető, aki olyan sokat tett/tesz mindenkiért és olyan szívesen segítenének rajta is, akkor ezt a csodálatos összekovácsolódást, együttműködést is elveszi az emberektől.

A listás özvegyek és a fiatal özvegyek

Nem tudom feltűnt-e, de így van, az özvegyeket csoportosították Pálék, ahogy felül is utaltunk erre.

A listás özvegyek:

• 60+
• Istenben reménykedik
• kitart a könyörgésben és imádkozásban éjjel és nappal
• egy férfi felesége volt
• aki mellett jó cselekedetei tanúskodnak
• gyermekeket nevelt fel
• vendégszerető volt
• a szentek lábát megmosta
• nyomorultakon segített
• mindenféle jó cselekedetre kész volt
• fogadalmat tesz

Ebből a csoportból a későbbiek folyamán egyfajta rend alakult, az özvegyek rendje, hisz fogadalmat is tettek, stb. De mindannyiunk számára ismerős a fogalom, hisz a legtöbb gyülekezetbe ma is megtalálhatóak: a csupa szív, csupa öröm és szeretet, szolgáló szívű kis nénikék, akik teljes életükkel szolgálják Istent és beragyogják az egész gyülekezetet. Imádkoznak értünk, szeretettel érdeklődnek és persze finomakat sütnek:) Na, ők azok, akikről itt szó van. Őrajtuk kell a gyülekezetnek egy emberként segíteni, amikor kórházba kerülnek, leég a házuk vagy nehéz anyagi körülmények állnak fent, a gyülekezetnek rögtön lépnie kell és biztosítani Mari/Erzsike/Gizi/Icuka néninek a biztonságot, támogatást, hiszen ők is ott álltak mellettünk, mondhatni, mint a gyülekezet édesanyái.

A fiatal özvegyek
A fiatal özvegyekkel (60-) kapcsolatban Pál azt javasolja, hogy a saját érdekükben ne tegyenek fogadalmat a házasságkötést elutasítva, hanem igenis házasodjanak és éljenek családban, ha tehetik.

Családunk, szüleink, testvéreink

A szüleink is a mi felelősségünk, gondoskodásunk alá kerülnek, nekünk kell biztosítani, hogy amikor már nem dolgoznak, idősebbek és bármilyen segítségre szorulnak, akkor azt megkapják. Ide tartozhat a testvérünk is, ha olyan a helyzet, Pál arra bátorít, hogy ne legyen a gyülekezet terhére, ha a család meg tudja oldani a segítését és így tud a még rászorultabb helyzetben lévőkön segíteni.
Isten rend-szerető Isten, köztük a helyes sor-renddé is. Nem olyan valaki, aki mindig az új és az éppen menő dolgok után biztat, hogy szaladjunk. Nagy izgalommal járhat egy új munka, egy új pozíció, egy új autó vagy egy új férj/feleség akár. Isten viszont hűségre, kitartásra, megelégedettségre hív el a kapcsolatainkban és a szolgálatainkban egyaránt. Istennek az kedves, ha először az otthoni körülményeket biztosítjuk, legyen szó bármilyen szent ügyről, ha a sorrendet figyelmen kívül hagyjuk, mit sem ér az egész.

Ez az igerész szembeállít bennünket is a kérdésekkel, úgy mint egyént és mint gyülekezetet:

• Hogyan viszonyulunk azokhoz, akik ilyen helyzetben vannak?
• Mennyire vesszük észre a rászorulókat?
• Milyen reakcióink, módszereink vannak a megfelelő segítségnyújtás biztosítására?
  

  • Mi az egyéni és gyülekezeti gyakorlat ezen a területen?

Mi mennyire vesszük észre a „rászorulót” körülöttünk? Nem feltétlen az özvegyekről vagy hajléktalanokról van szó, hanem bárkiről, aki bármilyen anyagi, érzelmi, lelki segítségre szorul és azt a saját családjától, környezetétől nyilvánvalóan nem kapja meg.

Mennyire tudjuk megélni az evangéliumot és Jézus radikális, cselekevő szeretetének a nyomába lépni, felkarolva azokat, akikről mások már lemondtak?

Kikről lehet még szó?

Egyrészről ugyanazok a nők, akik megözvegyültek és ezáltal eléggé nehéz anyagi körülmények közé jutottak, másrészről viszont mindenki másra is vonatkozik ez, aki „periféria ügy”. Pl.: a fogyatékosok, a hajléktalanok, akiknek átlag alatti (vagy feletti) az IQ szintjük, akiknek szociális szokásaik nehezen tolerálhatóak és mindazok, akiknek egy gyülekezet összefogó segítségére van szüksége, hogy körülményei rendeződjenek.

Egy hét múlva, akkor már az új évben, innen folytatjuk! B.U.É.K.!
Bízd
Újra
Életed
Krisztusra
!