Ezután ne csak vizet igyál

                                                 

¹⁷A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek: elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak. ¹⁸Mert azt mondja az Írás: "Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját", és "Méltó a munkás a maga bérére". ¹⁹Presbiter ellen vádat ne fogadj el, csak "két vagy három tanú szavára". ²⁰Akik vétkeznek, azokat mindenki előtt fedd meg, hogy a többiekben is félelem támadjon. ²¹Kérve kérlek, Istenre, Krisztus Jézusra és a választott angyalokra, hogy tartsd meg ezeket előítélet nélkül, és semmit se tégy részrehajlásból. ²²A kézrátételt ne siesd el senkinél! Mások bűneiben ne légy részes! Tisztán őrizd meg önmagadat! ²³Ezután ne csak vizet igyál, hanem - gyomrodba és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel - élj egy kevés borral is. ²⁴Némely ember bűnei nyilvánvalók, és előtte mennek az ítéletre; másokat viszont követnek. ²⁵Ugyanígy nyilvánvalók a jó cselekedetek is, és amelyek másfélék, azok sem rejthetők el.

1. Tim. 5.17-25.

Ahogy az más páli levélben is előfordul, a végére maradnak az egészen specifikus, gyakorlati tanácsok. Nincs ez máshogy itt sem, hosszú, mély, átgondolt alapozás után jön a dolog mindennapi része, hogy akkor konkrétan mit is, hogyan is tegyünk. Ez a módszer amúgy a prédikációknál is megfigyelhető. A lelkész gyakran kezdi a téma bevezetésével, a kontextus megismertetésével, az aktuális teológiai témakörök általános leírásával és már mindannyian tudjuk, hogy a végén, nagyjából az utolsó harmadban kapjuk az egészen konkrét tanácsokat, intéseket, javaslatokat, melyek az éppen aktuális teológiai üzenetet "felhasználhatóvá" teszik (applikáció). Hiszen ez a cél mindig, mikor kinyitjuk a Bibliát. Imádkozunk, hogy Isten vizsgálja meg a szívünket:

"Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat!" 

(Zsolt. 139.23.) és kérjük, hogy adjon erőt a formálódáshoz, változáshoz. Van, amikor ez megtérést jelent egy konkrét bűnből, van, amikor új szokások, új hozzáállás és gondolkodásmód lép életbe az Ige szívbemarkoló üzenetének következtében. Akárhogy is, a változás elengedhetetlen. Egy igehirdetéssel kapcsolatos tréningen hallottam, hogy mindig azzal kell kezdenünk a készülést, hogy megfogalmazzuk a célokat. „Mit akarok, mire gondoljanak az emberek amikor mennek kifelé a templomból?” „Min járjon az agyuk, mi legyen az, amire rá szeretnék világítani?” Nem hatásvadászatról van szó, csak céltudatos készülésről, mely sokkal összeszedettebb és világosabb prédikációt eredményezhet a „mindenről egy kicsit” módszerrel szemben. Szintén az igehirdetés-tréningen hangzott el, hogy egy jó prédikáció visszaküldi az embereket az igéhez. Az a jó igehirdetés tehát, ami fellelkesít Isten igéjét olvasni, hogy a prédikáció után, akár a vasárnapi ebédet követően késztetést érezzek, hogy még egyszer megnézzem a délelőtti igerészt.

Nos, nem sokára véget ér az 1. Timóteus közös végiglapozása itt a blogon. Személy szerint én rengeteget tanulhattam ebből a lehetőségből és az eddigi egyik legjobb kezdeményezésnek tartom ezt itt a 100 szinglin és szívből remélem, hogy nektek is épülésetekre lehetett valamilyen formában. Engem annyira megerősített, áthatott, hatása alá kerített, hogy kézzel foghatóan érzem az életünkön az ige átformáló erejét. Ahogy beszéltünk az Igazságról, a gyülekezetről, a férfi és női szerepekről, az Evangéliumi szolgálatról, úgy érzem, hogy olyan bibliai könyv ez, amiben valahogy tényleg benne van a lényeg. Akármi jön mostanában az életünkben, olyan, mintha minden területhez tudnék idézni egy részt ebből a levélből. Persze semmiképpen sem elég így magában, de „elküld” azokra a helyekre a Szentírásban, ahol minden fontos tanítás megtalálható. Nagyon hálás vagyok Istennek Pál apostolért és Timóteusért és a munkáért, amit Isten elvégzett rajtuk keresztül. 

Lehet, hogy kicsit furán hangzik a bejegyzés címe, igazából persze nem ez az igerész kulcsgondolata, inkább csak figyelemfelkeltés végett választottam. Eleve az egész 23-as vers kicsit furcsa lehet, nem tudja az ember, hogy akkor mit kezdjen vele. Persze van értelmezési értéke – önmagában az alkohol nem bűn, stb. De ami tényleg nagyon fontos, legalábbis én annak találom, az nem abban van amit, hanem ahogyan mondja Pál apostol Timóteusnak. Törődik vele, gondja van rá, személyessé teszi írását lelki társának. Az én meglátásom szerint ez ma az egyik támadási felülete az evangéliumi, élő gyülekezeteknek. Elszemélytelenednek, eltávolodnak és tartják a távolságot. Hiába tudjuk, hogy mi az Evangélium, hirdetjük is azt mindenféle módszerek, alkalmak és evangélizálási formák segítségével, mégsincs ott az a kötődés, közösség és bizalom egymás felé és a világ felé (a közösség új tagjai felé), aminek ha valahol, akkor közöttünk jelen kellene lennie. Az emberek nem ölelik meg egymást, nem tartják számon a másik dolgait (szülinap, műtét, vizsga, új állás), egyszerűen nem „fektetünk be” ezekbe a kapcsolatokba. Másra használjuk az időnket, energiánkat, pénzünket. Az egyik legszembetűnőbb látszatja ennek a félresiklásnak az utó- és lelkigondozásban, illetve annak hiányában van. Van egy problémád? Majd adok egy könyvet, vagy átküldöm a címet sms-ben, hogy ezt olvasd el! Megtértél? Jó, olvasgass egy kicsit, jobb esetben figyeld a többieket – engednek nézni, ez se mindenhol van – és majd „leesnek neked is a tantuszok”. Egyszerűen nem töltünk időt egymással. 

Minden keresztyénnek, a lelkésztől a presbitereken keresztül az ifivezetőig, mindenkinek kell egy lelki vezető, egy lelkigondozó, akivel hetente leül igét olvasni személyesen. Ebben benne van ugyanis minden: teológia, lelkigondozás, növekedés, érettebbé válás, számonkérhetőség, bűnvallásra lehetőség, stb. És ugyanígy minden keresztyén egyben lelkigondozó is, és legalább egy-két ember felé szolgálnia kell hasonló formában. Lehet, hogy csak a teljesen kezdőkkel tud még Bibliát olvasni, de ennyi pont elég, ez is hatalmas segítség, sőt valakinek pont ez kell a megtéréshez. A frissen megtértek vagy még érdeklődők érzik, hogy törődnek velük, mint emberekkel és lelki fejlődésükkel. Nem csak egy áhítatos könyvet vágnak a fejükhöz, hanem hónapokon, éveken át segítenek a bibliaolvasásban, imádságban, keresztyén életviteli döntésekben. Ha minden héten 100 új megtérőnk lenne, akkor úgy gondolom, hogy ennek a megvalósítása  komoly kihívást jelentene a gyülekezeteinknek, de ez ugye nem sok gyülekezetnek adatik meg és talán ez nem is véletlen. Sok lelkésszel beszélgetek és vannak közöttük, akik gyakran jogosan panaszkodnak a gyülekezeti tagokra bizonyos gondok, bajok miatt. Viszont a kérdés az, hogy az elmúlt 5-10 évben, fektettek-e bele időt, energiát (személyesen!) abba a kevés emberbe, akik jelen vannak vasárnapról vasárnapra, és akikbe érdemes időt, energiát a képzésükre fordítani, hogy az új és új megtérőket ők tudják majd hasonlóképpen tanítványozni?

Úgy gondolom, hogy Pál és Timóteus tökéletes példa erre és nagyszerű lehetőség számunkra is, mint egyének és gyülekezeti tagok számára, hogy őszintén megvizsgáljuk a kapcsolatainkat: mennyire felületesek, hétköznapiak, és vajon kivel tudunk leülni őszintén imádkozni, igét olvasni, megosztani az életünket mindkét irányba, mint lelki vezetők és mint lelki vezetést igénylők?

                                                          

Az igehirdetőről

Ahogy a fejezet első fele javarészt az özvegyekről szólt, itt most minden szinte a „presbiter” körül forog. Ezt a szót már értelmeztük, amikor a gyülekezet vezetéséről írt Pál apostol. Ugyanezt a szót püspöknek fordították. Attól, hogy kinek milyen megnevezést adnak, fontosabb, hogy mivel foglalkozik a gyülekezetben, mi van rá bízva. Itt Pál apostol azokhoz szól, akik az igehirdetés szolgálatát rendszeresen végzik a gyülekezetben.

¹⁷A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek: elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak.

És hát igen, ismét találkozunk a tekintély kérdésével. Ez is egy visszatérő téma ebben a levélben, ugyanis a fő üzenethez, hogy tanítsa Timóteus az igazságot és figyeljen a tévtanítókra, ez is velejárója, mint ahogy azt már eddig többször is láttuk. Istennek kedves, ha megadjuk a tiszteletet úgy az idősebbeknek, mint az országunkat vezető kormánynak, a rendőrségnek és hatalmi szerveknek, a feljebbvalóinknak (feletteseinknek) és a gyülekezet lelkészének. A mai társadalomban az a divatos sorrend, ha teljesen bizalmatlanul állunk hozzá mindenkihez, egészen addig, míg arra méltóvá nem válik, azaz letesz valami olyat az asztalra, amit mi tisztelünk. Isten viszont azt mondja, hogy mindenkit (beleértve buta minisztereket és hozzánemértő lelkészeket), csak azért, mert ők abban a tisztben vannak, tiszteljünk. "Micsoda?! Hogy én őt? De hát annyira szörnyű ember." Igen, de mégis ő az idősebb, ilyen vagy olyan tisztsége, beosztása van és tudom, hogy Isten helyezte őt oda. Nekem az a feladatom, hogy tiszteljem, mert ez kedves Istennek. Nem azért, mert egyetértek vele. Lehet tisztelettudóan is nem egyetérteni.

De nem feltétlen kell mindig rossz esetre gondolni, hála Istennek vannak olyan vezetők, akik valóban méltóak erre a tiszteletre. Mikor gyülekezetet keresünk, akkor érdemes akár ebből az igeversből kiindulni: valóban kétszeres tiszteletre méltatom az adott gyülekezet lelkipásztorát?

A gyülekezet keresése sok keresztyén életében pont az ellenkezőképpen zajlik, mint ahogy kellene: 1. legyen valahol egy jó munkám 2. legyen megfelelő lakhelyem 3. megkeresem a legközelebbi gyülekezetet. Ha még az első kettő fel is cserélődik, az eredmény ugyanaz, a gyülekezet kérdése majdnem az utolsó helyre csusszan a fontossági sorrendünkben. Az, hogy mennyit keresek, mivel foglalkozom, hol lakhatok és mennyit kell a gyülekezetig utazni fontosabb lett, mint az, hogy halljam az igét, növekedjek a hitben és közösségben legyek Isten gyermekeivel, testvéreimmel. Ezt a fajta felfogást támogatja a tipikus magyar individualizmus is. Kicsit nehezen működünk csoportban. Amíg az van és úgy, ahogy én akarom, addig semmi gond. De amint alkalmazkodnom kell, akkor már rögtön az érdekeimet  érzem sértve, és megoldom inkább magam. Ezt sok keresztyén megtérése után is viszi magával és „megoldja” a gyülekezet kérdését „priviben”. Ma minden közösségi megmozdulás, alapítvány, klub és szervezet krízishelyzetben van, mert nem bírja a tagokat még megtartani sem, nemhogy összehozni vagy mozgósítani. Ez érvényes sajnos az egyházakra is, pedig, ha valahol, akkor itt működnie kellene a közösségeknek.

Aki megtért, járjon gyülekezetbe, mégpedig élő(!) gyülekezetbe, ahol szól az ige és az emberek – beleértve elsősorban a lelkészt – tudják, hogy mit jelent a krisztusi szeretet-közösség. Ha ebben az irányba történik változás akár egyénileg, akár mint az ország keresztyénjei, minden, amit teszünk, sokkal kedvesebb lesz Istennek.

¹⁸Mert azt mondja az Írás: "Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját", és "Méltó a munkás a maga bérére".

Megfordul a kocka, most nem a vezetőkhöz ír Pál apostol, hanem a gyülekezetnek, hogy ők hogyan viszonyuljanak a vezetőikhez. Kicsit fura lehetett a levél többi részével együtt ezt is felolvasni és tanítania Timóteusnak. Minden lelkésznek kihívás lehet erről az igerészről beszélni. Nem hiszem, hogy valaki direkt ezt választaná alapigének, de mondjuk ha versről-versre halad, akkor ez kihagyhatatlanná válik. Mi, akik nem vagyunk lelkészek, még ha vannak is közöttünk esetleg, pont a megfelelő célközönség vagyunk tehát. Nézzük akkor, hogy mit és hogyan!

Pál apostol a mózesi törvényekre utal vissza ezzel az ÓSZ-i idézettel, ami egészen konkrétan a haszonállat dolgoztatásáról szól. Igen, lelkész=ökör ebben a hasonlatban. :) (Még egy indok, amiért nehéz lehet kiállni ezzel az igével prédikálni:). A nyomtató ökör egy nagyon nagy értékű haszonállat volt, aminek az erejét a föld megművelésében kamatoztatták, mégpedig a gyom és a jó növény elválasztásához. Akárcsak egy lelkész, aki a szívek földjeit műveli és ahogy már szó esett erről, elválasztja a hamisat az igaztól. Ismerteti az igazságot és rámutat a hamisságra. Ahogy az ökörnek sem volt könnyű feladata, egy lelkésznek sincs. Nem tudom, hogy kinek milyen a kialakult képe a lelkészi munkáról és nyilván a gyülekezetek méreteitől és feladatköreitől is függ ez, de általánosságban véve mondhatjuk, hogy a lelkészi hivatás az egy kemény munka. Csak néhány terület:

• minden vasárnapra fel kell készülni egy igehirdetésre (amit most már fel is vesznek és közzé tesznek az interneten!)
• a nap 24 órájában elérhető lenni a tragédiáknál, különböző krízishelyzetekben
• nincs megszabott munkaidő, 60-80 óra hetente, amit az eklézsia általában elvár
• 7 napból az ügyesebb és okosabb lelkészek már 1 napot kialakítottak szabadnapnak, sokan 7 napot dolgoznak
• egy gyülekezet igazgatása: építkezés, pályázatok, fejlesztés, jövőbeli tervek, presbiterek vezetése, alapítványi munka irányítása
• temetések, esküvők, keresztelések (amiket laikus nem végezhet)

Ha valaki csak ezeket a feladatokat lelkiismeretesen ellátja, akkor az nagyon kemény munkát végez. Ezek az emberek méltóak a kétszeres tiszteletre és a gyülekezet gondoskodó ellátására. Az, hogy az ökör száját ne kössék be, a mezőgazdasági munkában azt jelentette, hogy hagyják szegény állatot enni, erőt meríteni a munkához és ne zsigereljék ki. Hasonlóképpen a lelkésznek is biztosítanunk kell a táplálékot testi értelemben és a lehetőséget, hogy tudjon töltődni a munkájához. A héten egy nap és az évben 3-4 hét szerintem az ideális ehhez. Ezt a gyülekezetnek kell biztosítania. Ideális esetben kezdeményezni is, mielőtt a lelkész jelezné az igényét erre.

⁹Presbiter ellen vádat ne fogadj el, csak "két vagy három tanú szavára". ²⁰Akik vétkeznek, azokat mindenki előtt fedd meg, hogy a többiekben is félelem támadjon.

Íme a bizonyíték arra, hogy annak ellenére, hogy Isten előtt kedves a tisztelet és a tekintély, nem vak követésről van szó. Minden vezető ember, tehát minden vezető bűnös és követ el hibákat. Ha ezt bármikor is takargatja vagy nem ismeri be (minden úgy van jól, ahogy ő gondolja), akkor már itt kisiklott az evangéliumi vezetés pályájáról.

Tisztában kell lennünk vele viszont, hogy egy ilyen fajta vád egy lelkész teljes szolgálatát megpecsételheti és akár tönkre is teheti. Az, hogy „úgy hallottuk valakitől, hogy mondták neki valakik, akik úgy tudják, hogy...” nagyon veszélyes hozzáállás. Figyeljünk oda a vádak forrásaira: kik is mondták pontosan, honnan hallották, milyen bizonyítékaik vannak? Két vagy három felelősségteljes, szavahihető, komoly tanú szükséges ahhoz, hogy egyházfegyelmi lépések következzenek a megvádolt igehirdetővel szemben. Amint viszont bebizonyosodik, hogy igazak a vádak, onnantól kezdve pedig egy olyan folyamat kezdődik meg - ha biblikus eljárás folyik - ami ma nem nagyon divatos sajnos. Vasárnap reggel, az egész gyülekezet elé kell vinni az ügyet is és a lelkészt is, aki vétkezett. Itt, az egész gyülekezet előtt történik a feddés, hisz ami a lelkész életében történik, az mindig az egész gyülekezet életére is kihat. Ez egy elég szomorú dolog. Én személy szerint még egyszer sem voltam tanúja ennek. Aki igen, az tudja, hogy mekkora pusztítást végez egy ilyen ügy egy gyülekezeti közösség életében. Mégis, azt kell, hogy mondjam, hogy az elmúlt 20 évben az egyházunk szinte semmilyen egyházfegyelmet nem gyakorolt. Azok a lelkészek, akik paráználkodtak, loptak, csaltak vagy tévtanításokhoz fordultak, az esetek túlnyomó részében semmilyen feddést – legalábbis nyilvánosat – nem kaptak. Ezt szomorúnak tartom és remélem, hogy a jövőben biblikusabb lesz az eljárás az ilyen esetekben.

De mégis, mik azok a bűnök, amik miatt egy lelkészt számon lehetne kérni? Mire gondoljunk ilyenkor? Ha gyorshajtásért megbüntetik? Vagy ha egyszer valaki hallja őt csúnyán beszélni?

Nos, ilyenkor szerintem érdemes két dolgot figyelembe venni: az egyik, hogy annak a bűnnek nagy jelentőségűnek kell lennie. Ha valaki átmegy a piros lámpán, nem von maga után akkora következményeket, mintha házasságtörést követett volna el. A másik pedig a rendszerességgel kapcsolatos. Lehet az egy kis jelentőségű bűn is (káromkodás, gyorshajtás), de ha az rendszeresen megtörténik és a lelkész nem hajlandó megtérni belőle, akkor bizony azt a problémát a gyülekezet elé kell vinni.

²¹Kérve kérlek, Istenre, Krisztus Jézusra és a választott angyalokra, hogy tartsd meg ezeket előítélet nélkül, és semmit se tégy részrehajlásból. ²²A kézrátételt ne siesd el senkinél! Mások bűneiben ne légy részes! Tisztán őrizd meg önmagadat!

A vers elején felsorolja Pál a többi tanút is, akik a gyülekezeten kívül szintén jelen vannak, mikor az ilyen fajta igazságszolgáltatásokról van szó. Isten, Jézus és a választott angyalok előtt szintén számot kell adni a lelkészeink bűneiről, rendezéséről, mégpedig részrehajlás, azaz előítéletek és protekció nélkül. A 22. vers eleje pedig logikusan következik ebből: és éppen ezért, ne siessük el a vezetők választását. Jobb két évvel később valakire nagy dolgokat bízni, mint két évvel hamarabb. Ha valaki éretlenül áll a szolgálatba nagyobb az esélye a kiégésnek, a bűnöknek és így egész gyülekezetek, követők hitének hajótörésének. Ha viszont felkészült és érett keresztyéneket állítunk szolgálatba – bár lehet, hogy pár évet várnunk kell még rájuk – hosszútávon mégis mindenképpen megéri.

²⁴Némely ember bűnei nyilvánvalók, és előtte mennek az ítéletre; másokat viszont követnek. ²⁵Ugyanígy nyilvánvalók a jó cselekedetek is, és amelyek másfélék, azok sem rejthetők el.

Nincs elrejthető bűn és nem minden jó cselekedet nyilvánvaló. A főnökeink, tanáraink és még a szüleink is sokszor csak a szemmel látható, kézzel fogható eredményeket jutalmazzák és bűnöket büntetik. Ez az emberi szemszög, a mi szemeink ennyit képesek meglátni és értékelni. Isten azonban máshogy lát és ha más életébe nem is, a magunk szívét így is vizsgálhatjuk, ahogy ő lát minket. Hogyan dolgozok? Hogyan végzem el azt a munkát, amire a főnököm sosem fog látni és nem kapok semmiféle fizetséget vagy juttatást érte? Vagy hogyan „viselkedek” az interneten? Mibe olvasok bele, kattintok rá – lehet, hogy senki sem látja, de az Úr figyel. Isten hallja, amikor magunkban morgunk, panaszkodunk és látja azt is amikor testvérünket egy kanál vízben elintéznénk. Lehet, hogy a hozzánk legközelebb állók sem tudják ezeket rólunk, de Isten igen. A bölcs ember tudja ezt. Bár természetünknél fogva esendők és gyarlók vagyunk, életünk utolsó percéig csalódást fogunk okozni Megváltónknak, ez nem arra kell, hogy biztasson, hogy „Isten úgy is megbocsát – ez a dolga”, hanem annál inkább meglátom, hogy mekkora a bűneim súlya és Isten felém mutatott kegyelme a keresztben.

Kedves Olvasók, egy hét múlva, ha Isten is úgy akarja, akkor egy csodálatos igerésszel zárjuk az 1 Timóteus tanulmányozását!