A randevúzás nem gyógyír a magányra

Határvonalak a párkeresésben, 4. fejezet.

Marian és Scott példájával indul a fejezet: Scott egy szélhámos volt, aki csak kihasználta Mariont, akinek külső segítség kellett ahhoz, hogy ezt egyáltalán észre vegye és nagy erőfeszítés, hogy véget vessen a kapcsolatnak, ami pár nap után tovább folytatódott. Marion lelkigondozójának sötét, elveszett, depressziós időszakként írja le azt, amikor bántalmazó partnerével megszakította a kapcsolatot. Aztán később kiderül Marionról, hogy kapcsolatból kapcsolatba esett és ez amiatt volt, mert egész egyszerűen rettegett az egyedülléttől. Ennél még azt is jobbnak tartotta, ha hozzá nem illő emberrel van együtt, hogy félelmét valamelyest tompítsa. Bár egyik partner sem bizonyult hosszú távon jó választásnak, erre a célra megfeleltek. Marion egyszerűen képtelen volt egyedül maradni.

 

Emiatt természetesen a megfelelő helyen elhelyezett határvonalai is borultak annak érdekében, hogy biztosítsa magának, hogy valaki mindig legyen mellette, vagy inkább mondhatnánk a valaki helyett akár azt is, hogy bárki.

Íróink egy listával szembesítenek, mely bár nem teljes, olyan tulajdonságok, melyek a Marionhoz hasonló problémával küszködő emberekre jellemzőek:

• eltűrjük a tiszteletlen viselkedést
• belemegyünk olyan dolgokba, melyek nincsenek összhangban az értékrendünkkel
• kevesebbel is beérjük annál, mint amire vágyunk vagy szükségünk lenne
• megmaradunk egy kapcsolatban, amelynek már nyilvánvalóan lejárt az ideje
• visszatérünk egy kapcsolatba, amelyet régen le kellene zárnunk
• olyan kapcsolatba kezdünk, amely nem vezet sehová
• túlzott igényekkel és elvárásokkal terheljük partnerünket

„...képtelenek vagyunk elegendő ideig egyedül maradni ahhoz, hogy olyan személyiséggé válhassunk, akinek nem kell mindenáron járnia valakivel ahhoz, hogy boldog legyen. Érdemes megszívlelnünk a jó párkapcsolat alapszabályát, mely így hangzik: ahhoz, hogy boldogok legyünk egy kapcsolatban, illetve olyan kapcsolatra találjunk, amilyenre vágyunk, képesnek kell lennünk arra, hogy párkapcsolat nélkül is boldogok legyünk.”

 

Szóba kerül ismét a személyektől való függőség kérdése is, de itt nem (csak) a hitélettel kapcsolatban. Ha úgy érezzük, hogy a boldogsághoz szükségünk van egy barátra, házastársra és egyedül képtelenek vagyunk boldogok lenni, akkor bárkivel is jövünk majd össze, nem leszünk igazán boldogok. Ez a függőség lesz az „urunk”, aki párt választ és meghatározza az igényeinket is - nem látunk tisztán, hogy valójába mire van szükségünk vagy ki illik hozzánk.

„Aki fél a magánytól és az elhagyatottságtól, nem tudja átadni magát az őt körülvevők szeretetének, csak azután, hogy leszámolt saját félelmeivel.”

Ez a fajta probléma a „behelyettesítés” vagy bálványimádás problémájához vezethető vissza. Nem jó, ha a bennünk levő Isten-alakú űrt egy párkapcsolattal akarjuk betölteni. Legelőször az Istennel való kapcsolatunkat kell rendezni és őszintén tükröt állítani a hitéletünkkel szembe: Isten és én...hogy vagyunk? Ha csak ez lenne, elég lenne-e vagy próbálunk más dolgokra is támaszkodni egyszerre? Valóban Isten foglalja el a legelső helyet a szívünkben?

Érdekes, hogy Marion a külső szemlélő számára nem egy csendes, visszahúzódó, könnyen lenézett személy volt, hanem egy határozott természetű és aktívan szolgáló, lelkes gyülekezeti tag, akiről senki sem gondolta volna, hogy ilyen harcai lehetnek.

„Gyógyuljunk ki először a félelmünkből és csak ekkor nézzünk új kapcsolatok után!” (az egyedülléttől való félelemről van most szó)

Egy másik fontos tanács pedig a kiegyensúlyozott és józan keresztyén barátok elérhetőségének biztosítása, hogy azokkal az emberekkel építsek kapcsolatot és töltsek időt, akik a gyógyulás irányába segítenek.

„Ha mély, belső szívügyeinkre a párkapcsolattól függetlenül találunk megoldást, szívügyeinkben sokkal józanabbul tudunk majd dönteni.”

Merjünk gyengék lenni a biztonságos környezetben

Könyvünk arra bátorít, hogy ha megvannak azok a bizalmi szálak, melyek lehetővé teszik a valódi őszínteséget, akkor ki kell használni az alkalmat és merni gyengének lenni akár egy imacsoport, lelkigondozó vagy szimpla jó barátaink előtt. Nyíljunk meg sérelmeink, bántalmaink és szükségeinket illetően. Ha ez elmarad, akkor a legjobb barát sem fog tudni segíteni a gyógyulásban, hiszen nem fogja látni, hogy mi is játszódik le igazán bennünk.

Teljes életet élni:

• lelki növekedés
• személyiségünk fejlődése
• szakmai fejlődés
• önzetlen szolgálat
• szabadidős tevékenységek
• intellektuális gyarapodás
• etc.

A teljes/tevékeny, folyamatosan fejlődő ember nem „csüng” kapcsolatokon, mert kiteljesedése nem egy kapcsolatra redukálódik.

A magányérzet és az ettől való félelem gyakran megoldatlan, feldolgozatlan múlt vagy jelenbeli problémákhoz vezethetőek vissza. Az ebből való gyógyulás, megerősödés és felépüléshez vezető út, ha ezekről a problémákról beszélünk, ha szembe nézünk velük. Ha van akivel ezeket át tudjuk beszélni, értékelni és segít a feldolgozásban, ez megszüntetheti ezt a fajta félelmet. Ilyen sérelmek, problémák lehetnek egészen a gyerekkori traumáktól kezdve mindenféle visszatérő zavarokon át, melyeket a kapcsolatainkban újra és újra tapasztalunk, egészen a munkahelyi problémákig vagy egyéb fájdalmak, keserűségek, hiányosságok. 

 „És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, amely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen.” Zsolt. 1.3.

A lelki növekedés önmagában megoldás a félelmek legyőzésére. Aki Istenhez közeledik, embertársaihoz is közelebb kerül, mégpedig úgy, ahogy az a legideálisabb – egyre inkább Isten elképzelései szerint. Az érett ember nem „szerelem-függő”, hanem amiatt boldog, mert rátalált az élet forrására. „és minden munkájában jó szerencsés lészen” - ennek a fajta belső békességnek ereje és kisugárzása van, ami hatással van környezetünkre, döntéseinkre, körülményeinkre is.

Marionról kiderült, hogy gyerekkorában elhagyta az édesapja. Akik hajlamosak hasonló irányba sodródni, fontos, hogy őszinte belső vizsgálatot végezzenek, van-e valami feldolgozatlan esemény az életünkbe, ami a magányossághoz való félelemhez vezetett? Ha a válasz igen, akkor tegyünk érte, hogy túl tudjunk lépni rajta.

„Ha nem akarunk rossz, vagy nem megfelelő párkapcsolatokat folytatni, vagy elrontani egy máskülönben jónak ígérkező kapcsolatot, lássuk be, hogy valójában nincs szükségünk kapcsolatra! Ez pedig akkor valósulhat meg, ha

• meggyökerezünk Istenben
• ha rendelkezünk biztonságos, támogató kapcsolatokkal
• ha feldolgozzuk fájdalmainkat
• illetve, ha igyekszünk teljes életet élni” 
  
  
  
  

Így nem fogunk igent mondani, amikor nemet kellene. 

Útravaló

• a randevúzásnak nem az a célja, hogy kigyógyítson a magányból
• a magányból az Istennel és embertársainkkal való kapcsolat gyógyíthat ki
• de csak abban az esetben, ha vállaljuk a gyengeségeinket
• ha már egyedülállóként is teljes életet élünk, nem az egyedüllét és a hiányérzet vezérel majd bennünket a párválasztásban
• a szükségből meghozott döntések gyakran inkább ártanak, mint használnak
• el kell jutnunk odáig, hogy párkapcsolat nélkül is elégedettek legyünk, mert a párkapcsolatban is csak így lehetünk boldogok
• a határvonalaink feladása a párkapcsolatban gyakran az egyedülléttől való félelemből fakad